2009. május 17., vasárnap

Homokbödöge és környéke, Tisza-tó és Abádszalók, Budapest: snooker

Idén tavasszal kicsit lemaradtam a fényképek válogatásával. Ma bepótoltam, és összegyűjtöttem a közelmúlt eseményeit.

Április elején a vonzó nevű Homokbödöge szélén találtunk egy remek szállást hétvégi pihenésre.
2009-04-04-05 - Homokbodoge
Május elsején Abádszalókra mentünk, és ezúttal is jól éreztük magunkat...
Tegnap pedig házi snooker verseny volt Budapesten. Éva születésnapjára kapott egy meghívást, hogy kipróbálhassa mennyivel nehezebb ez élőben, mint a Juroszporton nézve. Nálunk már jó eredménynek számított a pozitív pontszám.

2009. március 8., vasárnap

Bence

...aki a mai naptól keresztfiam.

2009. február 4., szerda

Jelmezbál

Hagyományainkhoz híven idén is összejöttünk Eszti szülinapját ünnepelni - kötelezően jelmezben. Volt közöttünk teknősbéka, méhecske, egér, húsevő növény, borosüveg, gésa, malacka, elefánt, Hófehérke, Kuka, Linux és Windows. 

2009. január 15., csütörtök

No comment

Ma reggel meghalt keresztapám. 2009 úgy tűnik, nem az én évem. Eddig. Régi közhely jut ilyenkor eszembe: "amibe nem halsz bele, attól megerősödsz"

 Álljon itt még egy József Attila vers emlékül.

NEM ÉN KIÁLTOK

Nem én kiáltok, a föld dübörög,
Vigyázz, vigyázz, mert megõrült a sátán,
Lapulj a források tiszta fenekére,
Símulj az üveglapba,
Rejtõzz a gyémántok fénye mögé,
Kövek alatt a bogarak közé,
Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
Te szegény, szegény.
Friss záporokkal szivárogj a földbe -
Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fûszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.
Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!
Meddõ anyánk gyerekért könyörög.
Barátom, drága, szerelmes barátom,
Akár borzalmas, akár nagyszerû,
Nem én kiáltok, a föld dübörög.



2009. január 8., csütörtök

Appa

Pusztai Péter
1951. március 29.
2009. január 7.








József Attila: A VÁROS PEREMÉN

A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint nehéz esõk
vastag rongyai mosogatják
a csorba pléhtetõt -
hiába törli a bú szivünkrõl
a rákövesedõt.

Moshatja vér is - ilyenek vagyunk.
Uj nép, másfajta raj.
Másként ejtjük a szót, fejünkön
másként tapad a haj.
Nem isten, nem is az ész, hanem
a szén, vas és olaj,

a való anyag teremtett minket
e szörnyû társadalom
öntõformáiba löttyintve
forrón és szilajon,
hogy helyt álljunk az emberiségért
az örök talajon.

Papok, katonák, polgárok után
igy lettünk végre mi hû
meghallói a törvényeknek;
minden emberi mû
értelme ezért búg mibennünk,
mint a mélyhegedû.

Elpusztíthatatlant annyian,
mióta kialakult
naprendszerünk, nem pusztítottak
eddig, bár sok a mult:
szállásainkon éhinség, fegyver,
vakhit és kolera dúlt.

Gyõzni fogó még annyira
meg nem aláztatott,
amennyire a csillagok alatt
ti megaláztatok:
a földre sütöttük szemünk. Kinyilt
a földbe zárt titok.

Csak nézzétek, a drága jószág
hogy elvadult, a gép!
Törékeny falvak reccsennek össze,
mint tócsán gyönge jég,
városok vakolata omlik,
ha szökken; s döng az ég.

Ki inti le - talán a földesúr? -
a juhász vad ebét?
Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk
nevelkedett a gép.
Kezes állat. No, szóljatok rá!
Mi tudjuk a nevét.

És látjuk már, hogy nemsoká
mind térdre omlotok
s imádkoztok hozzá, ki pusztán
a tulajdonotok.
De õ csak ahhoz húz, ki néki
enni maga adott...

Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt,
az anyag gyermekei.
Emeljétek föl szivünket! Azé,
aki fölemeli.
Ilyen erõs csak az lehet,
ki velünk van teli.

Föl a szívvel, az üzemek fölé!
Ily kormos, nagy szivet
az látott-hallott, ki napot látott
füstjében fulladni meg,
ki lüktetését hallotta a föld
sok tárnás mélyeinek!

Föl, föl!... E fölosztott föld körül
sír, szédül és dülöng
a léckerités leheletünktõl,
mint ha vihar dühöng.
Fujjunk rá! Föl a szivvel,
füstöljön odafönt!

Mig megvilágosúl gyönyörû
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erõket odakint s az
ösztönöket idebent...

A város peremén sivít e dal.
A költõ, a rokon,
nézi, csak nézi, hull, csak hull a
kövér, puha korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

A költõ - ajkán csörömpöl a szó,
de õ, (az adott világ
varázsainak mérnöke),
tudatos jövõbe lát
s megszerkeszti magában, mint ti
majd kint, a harmóniát.